gondoltam, ha egyszer én
átlépek a múlt térfelén,
elhagyom önálló korom -
bezárom legénylakom -
akkor ez már végleges,
nem csak holmi képletek,
függvények játszanak velem,
nem lép vissza életem,
nem csúfol meg az értelem.
ám döntött kiskupaktanács,
prókátorok - pár kotkodács,
topa tyúkok szelleme -
gyenge jellemmel tele.
zord nap köszönt - vaskalapos,
vele talmi, ám alapos
babérból font sérelem,
mint hivatalos kérelem.
homályba dőlő pillanat -
lassan rám nyúlt alkonyat -
lidércfényeken lépek át,
szívom mocsárgáz szagát.
nézem, hogy szó mennyit ér -
egy száj, mit pergő hang kísér,
egy talár, ami bő nagyon -
eltűnik benne jog s vagyon,
s forró is lehet talán -
fülledt nyári délután.
átlépek a múlt térfelén,
fésülget a tompa fény -
újra jó helyen vagyok,
fülembe súgnak dallamok,
pengetnek ringó perceket -
jövőt tapintó csend remeg.
Kifelé jövet a fürdőből, az jár még mindig az eszemben: Mennyi nap is még ez a világ? - amíg itt párolog vizes bőröm a hosszú L alakú előszobában. Hányszor törlöm még le a tükröt - miután párába írtam a neved - egyáltalán: hány nap egy egész élet? Érdemes-e még újrakezdeni? A napok elvásott monotóniája nem fog-e belénk harapni, mint farkas a Holdba, és nem kap-e be egészben, akár mohó róka a sajtot - varjastól. A szobában közönyösen folyik szét a rendetlenség. Már nem állok neki, hogy kilátástalannak tűnő pakolásaim után újra azt érezzem: csinálhatsz te itt bármit, úgyse köszöni meg senki, sőt észre sem veszi, ahogy a kiflibe csavarodott macska a dikón, a száradt ruhák között. Neki van legjobb dolga, nyugodtan szendereg, nem tudja, hogy bíróságon van a sorsa. Majd elválik, kihez kerül, és kié lesz a dikó, kié a pokróc, kié a mosott, gyűrött rongyok.
Az udvaron a kutya úgy örül, mintha a megváltóját látná, hozza sípoló játékát, bökdösi a lábam - nem érzi a májusi meleg nap katatón melankóliáját. Kajlán szalad, labdát gurít elém, félig-meddig visszarúgom. Félig-meddig visszasírom majd, hisz ő sem jöhet velem, talán kap egy erős altatót, és eltemetem itt a kertben az elmúlt fiatalságom mellé. Vergődés már az ő élete is, egy görcsberánduló futam - egyre gyakrabban tör rá az epilepsziás roham.
Elmúlt az éj, a vidám barátölelés,
feldöntöttük borunkat, lucskos a söntés.
Elengedtük kezünk - karunk elernyedett,
szófoszlányaink már lógó lebernyegek.
A hajnal arcára ráfagyott a fátyol,
az útszéli bokor hullólevél jászol.
Roppan a lábam alatt a fűcsökevény,
mint koszos kocsmapadlón a sóssütemény.
Fémes a levegő - frissen köszörült bárd -
sorjázott éle az idegeimbe vág.
Egy óra most a perc - csak sinkózik a Nap -
jégkockából olvad az álmos pillanat.
Elvesztettem sapkám, eltűnt minden barát,
zsibbadt öntudatom - egy bonyolult világ.
Senki nem tart velem, még taxit sem érek,
otthon is hideg vár - ha majd hazatérek.
Kormot szór szemembe a reszketeg alkony, tétova lépteim konganak a parton. Emléktó üvegén, mint vékony cukormázt a hirtelen jött fagy - jéghártyát cicomáz.
Gondolatban élek testem már hitetlen, megdermedt énemet lábnyomodba tettem. Fagyos hangulathoz nem tapad meleg szó, kandalló nélküli didergő a kunyhó.
Magam mellé fekszem magányom markolom, s pattogó hasábok zenéjét álmodom.
Igen, ez a vers amolyan sűrített benyomás, hangulat. Főleg legénykoromra emlékezem ebben a darabban. Azóta persze sok minden változott, egészen más a kép.
Köszönöm a figyelmed!
Üdv.: tokio
Hozzászólások (2)
Igen, ez a vers amolyan sűrített benyomás, hangulat. Főleg legénykoromra emlékezem ebben a darabban. Azóta persze sok minden változott, egészen más a kép.
Köszönöm a figyelmed!
Üdv.: tokio
Üdv,Károly(Rézi)
Bejelentkezéshez kattints ide, ha még nem regisztráltál, regisztrálj!