Ötvenhárom lettem épp ma,
ennyire telt ezen nyáron… Nőtt egy sort az életlétra,
hiába nem adjusztálom.
Felhasználom önző célra, – felmászom az égbe rajta!
Felhők között mormol a szél:
– Csupán akkor látsz a mennybe (kellemetlen hangon regél),
ha száz fokot toldasz egybe,
s fergeteges tériszonyod nem rontja el jeles napod.
Talán igaz, – lehet mégse:
nem bánt majd a Föld távola,
nem vakít az ózon kékje,
s nem lesz sötét az éjszaka.
Pár sort persze szerteküldhetsz,
– még előtted a … billentyűzet!
létünk a véggel összeér vásznunkra égnek a jelek jelenlétünk a múltba tér testünkre feszül a keret
a festék ránca megreped alighogy megszárad a kép tompán koppan a borzecset örökre elernyed a kéz homályba hajló mákonyat alkonyba kanyargó csapás e sorsba rángó kábulat az elmúlásörvény hatás zuhanni vágy a volt csodás színes fényfolyókat festő merül vele minden tudás egyedül süllyedni rest ő csónakja áttört fahéjbézs már léket kapott a kéktől még tűnődően visszanéz amint kicsurran a képből
Lehelet borzongat,
október vonaglik végig
testemen furán,
magányos esték
bolyhos zsebébe nyúl
a zavartan mosolygó
céda délután.
Rostélyon sistergő évek -
serceg a hajdan-hangulat,
parázsra fröccsen az idő,
s fellángol néhány
régmúlt pillanat:
Emlékektől részegen
billeg a Nagyváradon
az utolsó 51/A.
Mintha fognák nagyon -
sikoltva fordul át,
felszisszen, megremeg -
leesnek sáska csápjai -
sötétbe fúl az égi nesz.
Egy padra dobja magát -
mint régen, megérkezett
a néhai szerelem.
Nem ölel, nem ad kezet,
fesztelen feláll, kitér,
hiába szólítom, csak méreget.
Lengve a Körút felé halad,
s alakja könnyedén
a tömegre rátapad.
Az illatát keresem -
tiszta... tiszta vanília,
az időtlen térbe száll.
Ajkát idézem: sötétlila,
s a szoknyája szövetén
felcsúszó látomás
könnyű tavaszt riszál.
Még feltűnik hirtelen,
távolból néz felém -
alakja megtörött,
s gomolygó vágyakkal
a felhőkbe költözött.
Az űr szele bontja szét
csóványi láng haját,
tétován integet,
s kigyújtja csillagát.
sokadjára önt rám lélekfényt a hajnal, sokadik augusztus kínál meg arannyal, sokadik bánatom üvöltöm a mélybe, sokadik kígyómnak cseppen kútba mérge.
kevés gazdagságom látványa nem aggaszt, boldogságom apró hajójában - ballaszt. tengerekre vágyom, feszül mell-vitorlám, hátamon bal múltam, jobb kezemben kormány.
elhagyom az árnyam, futok sebbel-lobbal, nincsen maradásom, hol az érzés koplal. várom kikötőmben a szökőár dagályt, utolsó fohászom dübörgésbe kiált:
bárcsak jönnél velem, s lenne utunk álom, képzeletünk ringna türkiz óceánon, mikor ébredeznénk szigetünk fövenyén, boldogan nyújtóznánk; szerelem s te meg én.
építenénk kunyhót, körben nyílna virág, miénk lehetne, egy újraformált világ. dallam lenne hangod, andalognék veled, patak csobogása kísérné éneked.
merengésem tükrén kő kavar hullámot -
nincs kikötőm, bárkám, egymagamban állok.
eltelt ismét egy év, - lassan már egyre megy - börtönöm falára felvésem: ötvenegy.
hiába rejted lelkedet, hiába hangsúly, ékezet
- rémálmaidban ott vagyok, mindenről, mindent megtudok. én oldok zárat, nyers kötélt
- ha mégse volnál eltökélt - hóhérod úgyis én vagyok, nyakadra hurkot én rakok.
bár járna talmi képzelet, mi versbe fonva képeket a fénybe vágna nyílt utat
- majd rádöbbent az ón-tudat: én mindig sarkadban vagyok, mindenről mindent megtudok. a sors már nékem átadott, szemedbe írta: tetszhalott.
még gyakran érhet bántalom
- s mert túl vagy rég ifjú koron - nem sírhatod már el magad, a kín elmédben szétfakad. hangod nincs, vágy nem terem, nem vagy más, mint langy tetem, kezemben végül - megfagyott... csúf végzeted - lásd - én vagyok.
Izzadt ruhám zsibbadó testemre tapad, sivatagvárosban ellenségem a Nap. Múló időm perc-porában fulladozom, mászva visz előre néhány rozsdás izom.
Szememben kvarchomok, torkom kőpor-száraz, utolsó erőmmel felidézem szádat, hullámzó szavaid - hangjuk harang-tenger, kattan a szerkezet... időt nyer az Ember.
Izzadt nyár volt - fáradt.
Remegő emlékként idézem fel szádat -
szóbuborékaid iszapból szállt hangok,
nem fogta fel elmém, a tavon visszhangzott.
Mikor elpattantak a fátyolos szógömbök -
csak néztem ajkad ívét, mint dacosan felgyöngylött.
Ócska horgonyláncként csikorgott az idő,
s e rozsdás pillanatban megszorult a tüdő.
Most balga ősz van - álmos.
Szemed kísértete a tó felett szálldos,
felizzik - elhamvad, mint régmúlt éjszakán
a szikrázva ránk hulló téridő-óceán.
Fonnyadzik elmémben a setét, bús idő,
érzem tagjaimban: fájt nyit meg a jövő.
Ráró gondolatom éjszakában járó,
tudásszenvedélyem böglyöket utánzó.
Bár semmibe haraptam ivor fogakkal,
részeg hajnalokon horhosban kutattam.
Későn nyílt fel szemem, látásom még homály,
tétova tanaim lomtára: csúf hodály.
Száz felé félúton, merengésem groteszk,
gond kavarog bennem, s gazdátlan arabeszk.
Szédülés környékez, kimarjult a kedvem,
akárhogy számolom - nyolc nap múlva ötven...
Hozzászólások (0)
Bejelentkezéshez kattints ide, ha még nem regisztráltál, regisztrálj!