RÓKALYUK, a gondolatok búvóhelye – Czinege László művei *******************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************
Neved mindörökre...
Fényben látom a régvolt ifjúság tavát;
ahol vize apad, repedezik medre,
mégsem fogja idő, nem éri hervadás,
partján sűrű nádas hajladozik egyre.
Holtág valójában, nem is tó igazán,
s ha áradat jönne, felduzzadna szintje,
cserepes szájamat érintené lanyhán, -
nagy zápor kellene, égi áldás szinte!
Napról-napra borul, minden esőre áll,
a tócsányi emlék mégis egyre tikkad,
álmodtalak csupán - igaz lehetsz talán?
Neved mindörökre az ajkamra szikkad.
Bársonyt tapogató szatócs éjjeleken, amikor a lélek szemtükrödben pihen, amikor a homály elfújja gyertyáit, amikor az álom logikája csábít. Táncolj, csókolj, remegj!
Óvatosan lépő riadt hajnalokon, amikor fohászod harmatcseppnyi vagyon, amikor az új nap fénye csüng cserépen, amikor az első kávéd iszod éppen. Gondolj, remélj, szárnyalj!
Durva szót érlelő, korrupt nappalokon, amikor harang kong ereidben nagyon, amikor hazugság mételye ront mindent, becsülj akkor úgy, mint magát az Úristent. Bízzál, tervezz, siess!
szunnyadó vállad átölelem -
kábulatod elmúló tünet -
szemedben tágul a figyelem,
lobbannak villám boglyatüzek.
retinád türkiz fénymezején
indulnak messzi vándorutak,
s vágyó remények dombtetején
pillantásod új holdra mutat.
ránk lehelnek bűvös gondolatok, -
csillagport tüsszent a mágikus tudat,
bőrünkre hull ezer izzó zsarátnok -
füstködöt kavar a varázsló huzat.
szétszórjuk apránként a kéj parazsát -
égetünk a mába még néhány lyukat -
majd markunkba zárjuk az éj darazsát,
s fejünk alá hajtjuk a nyár álmokat.
Kertek kontúrján borzol a fésűfogú szél, tetőcserepeken puhán tapogat a fény. Az utcai lámpa, mint óriási sáska, guvadó szemével a virradatot várja.
A házfalak sarkain vibrál a hajnal, kerítés drótokon billeg üggyel-bajjal, furcsán álmélkodik, szemléli a tájat, tétova hangokból ereszt el néhányat.
Rád gondolok hosszan, míg erőt gyűjt az új nap. Lesz-e még időnk - nekünk - sorban utolsóknak, visszatölthetjük-e az eldobott éveket? Már rám kattint az álom, s megnyitja képedet.
Hajnali homályban monitorba nézek, képeken simogat naptestű emléked. Patak hangját hallom, csordogál a Zagyva, álomdallamokból üledéket hagyva.
Éjszakai láng, - bár elparázslott hamu - élményt írt elmémbe Somoskőújfalu. Lüktet a gondolat - bennem él a távol, ringó messzeségben tested hívón táncol.
Lankás dombok, hegyek alakod formázzák, eróziós erők félelmem formálják - lávaként hömpölyög életem talaján -, s bazalt börtönbe zár - nélküled - a magány.
Elfolyó fényen úszik szobád,
homályba bódul velünk az ágy.
Kutatva mozdul újra a kéz,
réveteg szemünk egymásba néz.
Bőrödön kúszik tétova szá'm,
reszkető tested sóhaja vár.
Szorosan simul hozzám öled,
lélegzetünk már együtt remeg.
Gondolatunk csak éntöredék,
gubancos térből font szövedék.
Harmatfű réten úgy hullnak a percek,
mint szappanbuborékokoból a permet.
Egy szivárvány csöppjével elhulló gömb - fátyolretinánkra - új csillagot önt.
Hozzászólások (0)
Bejelentkezéshez kattints ide, ha még nem regisztráltál, regisztrálj!