RÓKALYUK, a gondolatok búvóhelye – Czinege László művei
Húsz év kánikula
Ma éjjel is csak a főnszél elől szalad megtépázott, kiborult kosárnyi levél. Lassú, tétova eső balgán könnyedez
lagymatag bánatként, míg léhán elpereg.
Az ablakba farkasfejű árnyak bújnak, parázsszem-emlékek villannak fel, ahogy neonkörökkel incselkedik a huzat, mintha üvegfestékbe firkálgatna lyukat.
Bénán remeg a koszos műanyagredőny, még koboz rajta a hűvös reményhullám, s a pormacskákat hajtó füstös léglemez, mint pókháló a rácson: csak lustán lengedez.
Rángó tudattal varr össze elmém pontokat - nehezen nyelem a szúrós, sós levegőt, a halszagú, híg sötétben némán izzadok -, régmúlthoz toldozott, tűnődő rab vagyok.
Húsz éve - akkor sem eredt el a zápor, csak hallgattuk suta, tördelt zihálásunk. Most mégis egy hang, egy elnyűtt kérdés sajog, lomhán lifegnek szakadt, foszlott mondatok.
Bénán remeg a koszos műanyagredőny, még koboz rajta a hűvös reményhullám, s a pormacskákat hajtó füstös léglemez, mint pókháló a rácson: csak lustán lengedez.
Érzések göröngyös szántásán bukdácsol az ember,
tengerek iszapjában keres forrón feltörő forrásokat,
moszatok közt matat, hínárhálót dobva magányára -
kavicsokat csodál, majd, mint tüskésrája komótosan
homály-kétségek felé lebeg - vitatkozva önmagával,
perelve évezredekkel, amelyek kialakították hálátlan,
vámszedő ösztöneit. Így aztán tündökölni és elbújni,
gyűlölni és imádni, táncolni és búsongni kénytelen,
amikor sejtfalakat robbant a hormonháború, vagy ha
léleklápján ellobbannak szeretete végső ingófényei.
Tévelygő ember! - akárhol kóborogsz az erdők tompa
csendjében, hegyek Nemere hűvösében, vagy vadvizek
dühödt zengő-zuhogóin; végül sivár, kavicsos partot érsz.
Meglátod ott pucér önmagad, amint vicsorogva szorítod
az eltűnő kvarcszemcse időt, a csillámló hideg semmiséget.
Szemedben még utoljára lázad a tehetetlen irigy rettenet,
szétnézel rémülten, lopsz egy megriadt sóhajnyi levegőt
léted üszkére, lobban néhányat benned az illanó értelem,
aztán úgy alszol el, ahogyan csecsemőként - váratlanul,
gügyögő szavak között, félrebillent fejjel - anyád mellén.
Monoton unalom kondul a kertben
a szeptemberi üres délutánban,
csepegnek rólam a permeteg percek,
érzem a nyugalom hanyag hullámzását.
Alig libben a levegő, szinte leült az élet,
vagy talán le is dűlt sziesztára kábán,
s álmában fáradt fújtatóként szuszog.
A szomszéd park fái – jámbor útonállók –,
amíg nem szólnak rigmusok
a közelgő poroszló őszről,
lopják a nyár utolsó arany mosolyát, és a szállongó szellő ezüst hajszálait.
Egy arc kidomborul az idő fátylából,
dermedt pillantása gyermekéveket idéz,
révedő tudatomat beszippantja, –
delejezve magához ölel,
s tanító mesébe kezd:
Te balga lélek vigyázz,
ne higgy hízelgő szavaknak!
Hiába hintik eléd a szépség mandalaszeleteit,
s kínálnak vérpezsdítő ánizs italokkal, –
nem a javadat akarják.
Először sebet próbálnak ejteni:
bevezetnek látomásaik bűvös erdejébe,
szavuk gáncsos gödrében
csábos csapdába csalnak,
majd feltűznek pillantásuk árhegyére.
Estefelé, amikor kiülnek kalyibájuk elé,
elnézik gyöngyöző testedet,
amint remegő húrként vonaglik.
Kéjesen hallgatják sajgó éneked,
s néha – kedvük szerint – hárfaíveden
körmükkel pengetik dallamuk.
Mire leülepszik a hetedik füstös éj,
már apró pálcikákra szúrva kínálják
édes, rostonsült húsodat
(macskáiknak is dobva kóstolót).
Lecsapolt véred szörcsögve isszák,
majd éjféltájt, sercegő, villámló égbolton
a Hold sziluettjében repülnek tova,
akár egy óriásdenevér csapat.
Még sokáig hangzik rekedtes kacajuk,
epés vinnyogásuk,
végül elül a seprűsuhogtató nesz.
Monoton unalom kondul a kertben
a szeptemberi üres délutánban,
megropogtatom elfeküdt nyakam,
belenézek az izzó napfénybe –
forróság rohan szét sejtjeimben –,
lefolynak rólam a permeteg percek.
Jó itt nekem…
Alig libben a levegő,
szinte leült az élet
vagy le is dűlt sziesztára kábán,
s álmában fáradt fújtatóként szuszog.
amikor rád dől majd a dermedt téli csend
csak szürke gondolatok kabátszárnya leng
töppedt magányodnak rég senki sem felel
már minden kedves szóért térdepelni kell
kezedben annyi elmúlt puha pillanat
gennyező akáctövis lesz egy perc alatt
s míg fakó ajkad végső vágyakat lehel
tört szemed jáspisát jégvirág lepi el.
Remeg az éjszaka didergő combja,
hullik az akác dércsípte lombja.
A leszálló ködben torz rakéták;
ég felé törnek a vén borókák.
Kert végében az ezüstfenyők
sort állnak, mint kéregetők.
Kavicsos úton bokrok árnya,
mintha köztük apám állna
átkarolva édesanyám -
fátyolos szemmel néznek reám.
Roppan a kő a lábam alatt,
körbejárom a kerti tavat.
Megérintem az ócska padot,
ráhelyezek két kavicsot.
Az ösvény végén nyúltak az árnyak,
félrehajtom a kínai nádat -
picinyke tisztás, parányi tér,
vas asztalon egy óra zenél,
csipketerítőn bőr imakönyv,
gyertyát gyújtok, szememben könny.
viszket a lábam
térdhajlat körül,
vakargatom bátran
alul és fölül.
körmöm akad - fura,
mint kaparom magam,
alig vagyok ura,
úgy elkapott az iram.
forgatom, amit leszedtem,
ez milyen érdekes?
nézem meglepetten,
megdermedt húsleves...
nyomkodom a helyét,
szemlélgetem lábam -
csepegteti levét,
felszökik a lázam.
valami belém szúrt
piros is nagy köre -
bőrömbe kullancs túrt? -
bár nincs beszakadt feje.
akkor viszont pók volt -
töprengek aszottan -,
s amíg rágott - horgolt,
én viszont aludtam.
szívott a bestia,
húsomat marta -
belém öklendezett,
nedvemet akarta.
mint holmi páclevet
bomló testem falta,
s míg elevenen evett -
ó én hagytam - balga!
szememben rettenet
feszeget ketrecet,
pókpácos pillanat
hálóján billegek.
Hozzászólások (2)
Köszönöm a véleményedet Károly!
Bejelentkezéshez kattints ide, ha még nem regisztráltál, regisztrálj!