"Artificem commendam opus."

---

 

RÓKALYUK, a gondolatok búvóhelye  – Czinege László
művei

 

Két ünnep közt


Két ünnep közt kétkedéssel,
kérdések közt kínos képpel,
újév előtt egy kevéssel –
imára font zsibbadt kézzel...

Amint sikkad sorsunk tovább,
ahogy inog fejünk alja,
bírjuk-e a prés nyomorát –
borsót hányunk-e a falra?

Vajon viseljük-e egymást,
mikor csontot roncsol a gőz –
tart-e a test még több nyomást,
vagy lelök az agy minden fedőt?

Midőn időnk pörög tovább,
ha majd fordul fejünk alja,
meglátjuk-e kezünk nyomát,
árnyat vetünk-e a falra?

Két ünnep közt töprengéssel –
újév előtt egy kevéssel –
kérdések közt kínos képpel,
marokba vett rozsdás késsel...


2011. december 28.


******************************************************************************************


Holnap már...


Holnap már tél oson
érzem az illatát,
holnap már nem köszön,
csak legyint egy nagykabát.
Holnap már titokban
bekukkant a másvilág,
holnapra roppant ködben
eltűnnek a levelek,
de ma még őszi fényben
találkozom teveled.
Ma még talán hirtelen
megszépülnek az emlékek,
ám holnapra már színt váltanak
az aranyak és a kékek.
Ma még egyet bolondulok –
kacagok, s abszintot kérek –,
érted újra dalt dúdolok.



Publikálva: 2011-09-17 (készült: 2010-11-02)

*********************************************************************************************************************************************************************************************
Kontraszt

 

 

Szikkadó csendnek dűtöm a hátam,

réved a látás az erdő alatt –

ébredő fényben fölkel a vágyam,

kergeti körbe a büszke vadat.

 

Messze vidékről hangzik a dallam,

a szél hordja hangját réteken át –

távoli ének búj hozzám halkan,

s virágillatból terít ránk subát.

 

[...]

Orromba pöfög benzines-gázos,

gépcsorda fújtat a házak között,

nappali szmogban bujkál a város –

tüsszögök, kormot és kátrányt köpök.

 

Nincsen lakásom, céda se néz rám,

postás sem kopog a nejlonomon –

ellopták kincsem: kínai órám,

búsulok bambán, ősz fejem fogom.

2011-09-17

*********************************************************************************************************************************************************************************************************************************************

  Ötvennégy év


Világoskéken, jámboran,
lábujjhegyen oson a virtuális idő.
Biológiai társa ellenben vörösen
ordítva – szétszakít.

Minden egyes sejtosztódáskor
valamelyest…
valamelyest rövidül a telomér.
(Le-rö-vi-dül a te-lo-mér…?)

Az emberi élet biológiai órája,
akár egy sapka, úgy fedi
az örökítőanyag végeit.
(Augusztusi hőségben sapka?)

Minél több telomér rövidül az élet során,
annál több hibás DNS-ű sejt keletkezik.
Minél kurtább a telomér,
annál durvábban múlik a biológiai idő.
(Persze… virtuális társa csak suhan.)

Szimbiózisba kellene vegyülni az idővel!                                    (The Time Machine)
Engedni, hogy magával cipeljen, megvédjen,
és megossza velem a zsákmányát.
Hinnem kellene az igazságos izotrópiában,
hogy a fiatal tulajdonságok mától
egyenletesen terülnek szét halmazomban.

Egy percbe sem telik, hogy elsoroljam éveim –
vagy inkább érveim? Ötvennégy érv-év:
csupán néhány felvillanó nanomásodperc
a világmindenség digitális kijelzőjén.

Töltök néhány korty keserű gyógyteát –                                 
eltökélt képpel nyeldeklem kapszuláimat.


2011-08-20

***************************************************************************************************************************************************************
 

Végtelenség

 

 

Csónak a koporsó: koppanva partot ér –

miközben mélán csendül a lélekharang –,

egy levedlett korpusz a porba visszatér,

amikor nem számít már a cím és a rang.

 

A feledésbe zúgó lélek felsajog,

az idő szövevényén tépve nyílt sebet –

hideg keretbe fogják csillámcsillagok,

hűlt hologram-fények és süppedő terek.

 

Izzad egy asszony, szülőágyon feszül,

arcán remeg a könny, sikoltása hála,

a város zajába ezer érzés vegyül –

újszülött tekint a végtelen világba.

 

2011. 08. 06.

********************************************************************************************************************************************


Emlékhullám

Mondatokat szárít az enyészet,
szavakat szikkaszt a parttalan csend,
végül csak néhány zavaros
emlékhullám marad.

Merülj beléjük,
ízleld tajtékjukat -
szürcsöld, amíg tudod!

Visszhang csupán a lét -
segélykiáltásunk rezonanciája
két gondolat között.


2011. 05.18.

**************************************************************************************************************************************

Mindvégig

 

Hívlak, mint hűl a félhomály,

csak szunnyadj még a padon,

szólok, ha dűl a kertre már

a pilledt pára vakon:

 

Húzódj az ablakok mögé,

keverd gőzölgő teád,

s érezd az illatok közé:

mindig gondolok terád.
 

Billegő bárkánk – hintaszék,

hajónk most biztos világ,

derekunk védi puha pléd,

lábunkat öreg kutyánk.

 

Előttünk álmos élvezet,

a nagy életkönyv pihen,

abba kell írnunk szépeket –

mindvégig –, én azt hiszem.
 

2011. 02. 23.

********************************************************************************************************************

Ma éjjel újra vár



Ma éjjel újra vár híd,
ma éjjel újra vár!
Inog mint rég, – rettentőn ropog.
Nem viszem bőröndnyi emlékem –
gyermekkorom történéseit –,
elmém üres, gondolat sem kopog.
…csak markomban izzad egy kavics.

A vízen bolond szél mesél
(fején a jóslat – sipka):
Matuzsálem korodra megérted,
miért jársz még vissza.
Nem vádol senki már,
nem fog bizarr bilincs,
nem húz le nyák-mocsár,
nincsen elásott kincs.

Ma éjjel újra vár a híd,
ma éjjel újra vár!
Még ha nem is hív,
nem vádol senki már,
nem fog bizarr bilincs,
nem húz le nyák-mocsár.

Talán nincsen elásott kincs,
csak néhány imbolygó gyertyaláng,
s a sötétben tátongó, tömör, –
a sziget végében elfekvő,
halott bányagödör.

2011. 01. 17.

*********************************************************************************************************

Karácsony előtt

Düledezik korunk tákolt alkotmánya,
préda lett az ország,
bankok tartománya.
Ünnepet takar az adósság,
megváltásban sem hisz senki,
a politika éppen saját képét festi.

Egész Európa szegény,
ám az elit úgy dorbézol, mint rég.
Karácsonyra azt kérem én:
hulljon rátok az ég!
Galád tettek, kifosztások –
emléketek is temesse átok!

Jórészt csóró a világ, pőre,
irgalmatlan válság van.
Rendre háborút kreál a tőke,
feldúlja a Földet szép lassan,
erőt alkalmaz, kíméletlen csapást,
a szenvedőkre kenve a túlkapást.

Mulatnak rajtunk a dúsgazdagok,
ők két végéről égetik az életet.
Miből származnak királyi vagyonok?
Számtalan rabszolga skandál kérdéseket:
Emberként élni csak hitványan szabad?
Hová tűnnek el a megtermelt javak?
 

2010. December 24.  idő: 5:00am
*******************************************************************************************************************************************************************************

 
Álomtranszformátor

Elismerem, hirtelen ébredve álmomból gyakran félek...
Mi történhetett? Roppant a bútorok kiszáradt kötése,

vagy csak az éjjeli ködben feneklettem meg balgamód?
Az őszi ritkulásban kandin kémlelem a Holdat a fákon túl:
ideát vagyok-e még, vagy ez már a gondmentes másvilág?
Újra elkezdem a számolást –
tompítva némiképp a másodpercek zümmögő zaját,
valamint a szanaszét kalézoló kóborfeszültséget.
Iszonyúan nyűgös vagyok!
Dagadt a lábam,
gyulladt a csuklóm,
ropog minden eresztékem.
Mégis… mégis… hősiesen visszaalszom érted, – érted?
Ott találkozzunk, ahol fiatalkorunkban: a sarki trafónál,
ahol azóta is nyüszít a dobozba bezárt áramerősség.


 2010-11-20

*******************************************************************************************************************************************************************

Halottak napján
 

 

Ritka látogatóként, múltidézni jöttem,
s míg tudatom gyermekéveken matat,
ereklyéim és virágaim rendezgetem
– előkerül most sok-sok emlékkacat.

[…]
Bolygó fények, libbenő árnyak
– kóbor lelkek köztünk járnak –,
mécses fények égbe szállnak, 
viasz sercen,  imádság hangzik;
bölcs krizantémok bólogatnak
– téged is vár majd egy hant itt…

Búcsúztomban visszanézek
– egyszer végleg visszatérek –,
távolból a temető lángol,
az éjbe ég a múlás sebe,
remeg a sírkert fájón
– Isten se tudja, hogy kösse be.

 

2010. 11. 01       

*************************************************************************************************************************